A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karának (ÁNTK) Állam- és Jogtörténeti Tanszéke egész napos tudományos konferenciát rendezett az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából október 5-én, az egyetem Zrínyi Termében.
A Remények és kétségek között című eseményt Szabó Mátyás, az NKE ÁNTK adjunktusa nyitotta meg, aki kiemelte: 1956-ról bármilyen perspektívából – legyen szó jogtörténeti vagy társadalomtörténeti megközelítésről – mindig lehet új mondanivalót megfogalmazni. Mint mondta, a forradalom olyan erkölcsi mércét is jelent, amely 1989-ben, és a mai napig is meghatározó.
A közép-európai kommunista rendszerek elleni társadalmi megmozdulásokról, azok okairól és következményeiről beszélt előadásában Władysław Pęksa, a Krakkói Közgazdaságtudományi Egyetem (Uniwersytet Ekonomiczny w Krakowie, UEK) Jogtudományi Intézetének oktatója. A szakértő felidézte, hogy Sztálin halála után, majd Nyikita Hruscsov 1956. februári beszédét követően több kelet-közép-európai országban is erősödött a társadalmi elégedetlenség, aminek egyik fontos példája a lengyelországi poznani munkásfelkelés volt 1956 júniusában. Władysław Pęksa hangsúlyozta, hogy a poznani események leverése rendkívül brutális volt: a biztonsági erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, majd katonai egységeket is bevetettek.
Az előadás szerint mintegy hetven ember meghalt, több ezren pedig megsebesültek. „Gyakorlatilag katonai művelet volt” – fogalmazott a történész, utalva arra, hogy a hadsereg a civil lakosság ellen is fellépett. A felkelésnek ugyanakkor jelentős politikai következményei is voltak: Władysław Gomułka került a Lengyel Egyesült Munkáspárt élére, és megindult a rendszer bizonyos fokú liberalizációja. A történész ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a liberalizáció nem bizonyult tartósnak. 1958-ra a reformfolyamat lényegében megállt, és a rendszer fokozatosan visszatért a szigorúbb politikai gyakorlathoz.
Szakolczai Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) tudományos főmunkatársa előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy már maga az 1956-os forradalom és szabadságharc megnevezése is történeti értelmezés kérdése. A „tüntetés, felkelés, szabadság” fogalmak mind használhatók, szakmai szempontból ugyanakkor fontos pontosan meghatározni, mi történt 1956 októberében – fogalmazott. Úgy látja, a forradalom fogalma kétféle értelemben értelmezhető: egyrészt egy történelmi eseménysor megnevezéseként, másrészt szigorúan szakmai értelemben, amikor egy radikálisan új politikai és társadalmi rend kialakítását jelenti. Az október 23-i események kezdetben egyértelműen tüntetésként indultak, amelyhez később kapcsolódtak a fegyveres összecsapások és a politikai követelések. Az előadó hangsúlyozta, hogy a politikai változások mellett a társadalom önszerveződése is meghatározó volt: október végére országszerte forradalmi tanácsok alakultak, amelyek a helyi közigazgatásban és a közéletben is egyre nagyobb szerepet töltöttek be, a munkástanácsok pedig a gyárakban és az ipari üzemekben szerveződtek meg.
Zinner Tibor, a Kúria nyugalmazott főosztályvezetője, tudományos kabinetfőnök a megtorlás jogi hátteréről beszélt. Felidézte Tutsek Gusztáv fővárosi bírósági bíró szerepét és a népbíróságok működését, valamint azt, hogy az ítéletek meghozatalában milyen szerepet kaptak a népbírák. Kik voltak azok a bírák, akik részt vettek a megtorló eljárásokban, illetve milyen jogszabályi környezet tette lehetővé a halálos ítéletek meghozatalát? – tette fel a kérdést a történész, aki kifejtette, hogy a korszak bírósági rendszere szorosan összekapcsolódott a politikai hatalom működésével. Zinner Tibor szerint a megtorlás vizsgálatakor figyelembe kell venni a népbírósági rendszer működését, a politikai befolyást és az egyes ügyek dokumentációját is.
Frey Dóra, az Andrássy Egyetem adjunktusa online előadásában a magyarországi németek és 1956 összefüggéseit vizsgálta. Elmondta, hogy a második világháború után a magyarországi német közösséget súlyos jogfosztás és kényszermigráció sújtotta: a németek egy részének kitelepítését az amerikai megszállási övezetbe tervezték, végül azonban a szovjet megszállási övezetbe is kerültek magyarországi németek.
Az adjunktus szerint mintegy 200 ezer német maradt Magyarországon, miközben – mint fogalmazott – „gyakorlatilag teljesen jogfosztottak voltak”. Az 1950-es évek elejétől ugyanakkor megindult a magyarországi német közösség életének lassú normalizálása: újra megnyíltak német nemzetiségi iskolák, megindult a német pedagógusképzés, 1955-ben pedig létrejött a Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetsége, amely a rendszerváltásig a magyarországi németek egyik legfontosabb érdekképviseleti szervezete maradt. 1956-ban nem alakult ki kollektív magyarországi német fellépés, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a magyarországi németek egyáltalán ne vettek volna részt a forradalomban, egyes személyek ugyanis bekapcsolódtak a helyi eseményekbe, forradalmi bizottságok munkájába, sőt a fegyveres harcokban is részt vettek, számuk azonban viszonylag alacsony volt. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a magyarországi németek többsége falvakban élt, ahol jóval kevésbé volt jellemző a fegyveres ellenállás. Frey Dóra szerint 1956 örökségéhez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy a magyarországi németek második világháború utáni sorsáról hosszú időn keresztül hallgatás övezte a témát.
Kis Dávid, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója az 1956-os csepeli eseményeket és a Budapest Hadkiegészítő Parancsnokság szerepét vizsgálta. Kiemelte, hogy a történtek rekonstruálásához egymásnak is ellentmondó iratokat, visszaemlékezéseket és tanúvallomásokat kell összevetni, ezért több kérdés – köztük az, hogy ki ölte meg Kalamár József tanácselnököt – máig nem tisztázható teljes bizonyossággal. Előadásában arra is kitért, hogy a Csepel Vas- és Fémművek stratégiai jelentősége miatt a kerület az ellenállás egyik fontos helyszínévé vált.
Szerencsés Károly közszolgálati egyetemi tanár, az NKE Nemeskürty István Tanárképző Kar Történelem és Társadalom Tanszékének vezetője a forradalom nemzetközi hátterét vizsgálva arról beszélt, milyen politikai és kulturális folyamatok zajlottak a világban 1956 őszén. „A magyaroknak megadatott az okkal lázadás kegyelme” – hangsúlyozta, eközben a nyugati országokban kibontakozó kulturális változások – a rockzene és az új életformák – szintén a szabadság iránti igényt erősítették.
Ifj. Bibó István személyes emlékein keresztül idézte fel a forradalom előzményeit és napjait. Szólt arról, hogy a társadalom és a fiatalok sem voltak felkészülve az eseményekre, miközben édesapja, Bibó István már érzékelte a rendszer válságát. Beszámolt a budapesti harcokról, a bizonytalanság napjairól és arról is, hogyan vált édesapja a forradalom leverése után a megtorlás egyik célpontjává.
Horváth Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) professzora az 1956-os forradalom nemzetközi és politikai hátterét, valamint a szovjet csapatok magyarországi jelenlétének szerepét elemezte: rámutatott, hogy a keleti blokkban már korábban is jelentkeztek válságjelenségek, amelyekkel a magyar és a szovjet vezetésnek is számolnia kellett. Előadásában részletezte, hogyan reagált a politikai vezetés a budapesti tömegmozgalomra, miként vált fegyveres konfliktussá a forradalom, és hogyan alakult ki a későbbi megtorlás rendszere.
Szabó Mátyás, az NKE ÁNTK adjunktusa előadásában azt vizsgálta, milyen hatást gyakorolhatott 1956 a német alkotmányjogi gondolkodásra. Kiemelte az ellenállási jog és a „militáns demokrácia” kérdését, vagyis azt, hogy a demokratikus államnak joga van megvédeni alkotmányos rendjét. Az előadásban Konrad Adenauer 1956 októberében elmondott szavait is idézte, miszerint a magyarok egy napon vissza fogják kapni szabadságukat.
Kiss Réka, a NEB elnöke és a KRE tanszékvezetője az 1956-os forradalom utáni megtorlásnak a magyar ügyvédi karra gyakorolt hatásáról beszélt. Bemutatta, hogyan indult meg az ügyvédek politikai és szakmai „megrostálása”, illetve hogyan szűkült az ügyvédi autonómia és a szabad védőválasztás lehetősége.
Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézet Jelenkortörténeti Tanszékének vezetője azt elemezte, miért volt politikailag fontos a Kádár-rendszer számára, hogy 1956-ot ellenforradalomként értelmezze. Rámutatott: „Ha nem ellenforradalom, akkor nem hivatkozhat arra, hogy ő a forradalmi párt és nem hivatkozhat arra, hogy ő a forradalmi hatalom.” Szerinte ezért az „ellenforradalom” fogalma a Kádár-rendszer legitimációjának egyik fontos eszköze volt.
Szoboszlai-Kis Katalin, az NKE ÁNTK Állam- és Jogtörténeti Tanszék tudományos főmunkatársa Bibó István 1956. november 4-én, az Országházban megfogalmazott nyilatkozatának történetét és utóéletét mutatta be. Hangsúlyozta, hogy Bibó István a szovjet katonai beavatkozás után is a Parlamentben maradt, és a nemzetközi közvéleményhez fordult: „Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét, és a világ szabadságszerető népeinek erejét” – idézett Bibó nyilatkozatából az előadó. Szoboszlai-Kis Katalin szerint ez egy olyan intellektuális és keresztény értékrendben született út volt, amely a szabadság és az erkölcsi felelősség vállalását állította középpontba.
Rétfalvi Árpád, a Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájának hallgatója Bibó István A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című írását vetette össze Szent István Intelmeivel, elsősorban a hatalom korlátozásának és az egyéni felelősségnek a szempontjából.
Szöveg: Harangozó Éva
Fotó: Mészáros Márk Benjámin