A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) Állam- és Jogtörténeti Tanszéke szervezésében kerekasztal-beszélgetést tartottak április 23-án az NKE-n, amely a magyar történeti alkotmányt és a Szent Korona-tant állította a középpontba. Horváth Attila alkotmánybíró, az Állam- és Jogtörténeti Tanszék vezetője, a rendezvény moderátora a meghívott szakértők köszöntésekor kiemelte, hogy a téma iránti jelentős társadalmi figyelem indokolta a szakmai diskurzust, amely lehetőséget ad az egymást kiegészítő szempontok ütköztetésére. Teiszler Éva történész, az NKE NITK Történelem és Társadalom Tanszékének adjunktusa, Liktor Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) oktatója, valamint Varga Tibor, a Szent Korona Országért Alapítvány elnöke világítottak rá a középkori magyar államigazgatás és jogrendszer mélyebb összefüggéseire.
A beszélgetés fókuszában Nagy Lajos uralkodásának vége és a fiúág kihalása állt, amely komoly alkotmányos kihívás elé állította az országot. Teiszler Éva rámutatott, hogy bár a történettudomány gyakran Luxemburgi Zsigmond korától datálja a Szent Korona-tan kiteljesedését, a folyamat gyökerei már jóval korábban, az Anjou-kor végén is tisztán látszottak. 1382-ben, Nagy Lajos halála után lánya, Mária került a trónra, akit az uralkodó „fiúsított”, hogy örökölhesse a rangot és a nevet. Az esemény jogtörténeti ritkasága, hogy Máriát nem királynéként (Regina), hanem királyként (Rex) koronázták meg Székesfehérváron, Szent István jelvényeivel, hangsúlyozva a férfi uralkodói jogkörök gyakorlását.
A fiúsítás intézménye azonban nem volt feszültségmentes. Liktor Zoltán kifejtette, hogy a latin nyelvben nem különült el élesen a királyné és a királynő fogalma, a magyar nemesség körében pedig ellenállást szült a nőuralom és a fiúsítás, mivel ez kizárta a férfi oldalági rokonokat az örökségből. Ez a megosztottság vezetett a Nápolyi (Kis) Károly fellépéséhez, aki 1385-ben rövid időre megszerezte a trónt. Varga Tibor kiemelte a koronázási szertartás során történt baljós jelet: Károly koronázásakor Szent István zászlója elszakadt, ami a kortársak számára a hamarosan bekövetkező polgárháborús konfliktust jelezte. Hangsúlyozta továbbá, hogy a válságok idején két dolog tudta összefogni a magyarságot: Szent István emlékezete és a Szent Korona tisztelete.
A beszélgetés során részletesen elemezték Luxemburgi Zsigmond fél évszázados, 1437-ig tartó uralkodását is. Liktor Zoltán rámutatott, hogy Zsigmond alatt a Szent Korona-tan jogilag is tapinthatóvá vált: amikor 1401-ben a királyt fogságba vetették, az országtanács már a „Szent Korona pecsétjét” (Sigillum Sacre Coronie) használta, rögzítve az elvet, miszerint az országlakosok a korona tagjai (Membrum Sacre Regni Coronie). Zsigmond kora nemcsak az alkotmányos fejlődés, hanem a honvédelem szempontjából is meghatározó volt: a Nikápolyi vereség után ő kezdte kiépíteni a déli végvárrendszert és a hűbéres ütközőállamok szövetségét az oszmán fenyegetés ellen.
Az előadók kiemelték az „apostoli királyság” és a főkegyúri jog jelentőségét is, amelyet Zsigmond 1417-ben, a konstanzi zsinaton ismertetett el a bíborosi kollégiummal. Ez a különleges kiváltság – amely egészen a 20. századig, Mindszenty József koráig éreztette hatását – biztosította, hogy a magyar uralkodó mind egyházi, mind világi jogon (utrumque iure) irányíthassa az országot, beleértve a főpapok kinevezését is. Varga Tibor szerint ez a szakrális beöltözés a koronázáskor elengedhetetlen volt: az uralkodónak „be kellett öltöznie a Szent Istvánságba” a palást, a jogar és a kereszt révén, hogy a közösség elismerje hatalmát, a Szent Korona tagjaként pedig elválaszthatatlan egységet alkotott a nemzet közösségével.
A kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy a történeti alkotmány és a Szent Korona-tan a nemzeti identitás és a folytonosság olyan szimbólumai, amelyek a legnehezebb időkben is iránytűként szolgáltak a magyar államiság számára.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes