A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) tudományos konferenciát szervezett a Helsinki Záróokmány elfogadásának 50. évfordulója alkalmából az egyetem Zrínyi Miklós Termében, szeptember 17-én. Mint ismert, az 1975-ös helsinki találkozó, amelynek eredményeként megszületett a Helsinki Záróokmány, a hidegháború korszakának egyik kiemelkedő diplomáciai eseménye volt. Elindult a hidegháború enyhülésének folyamata, az úgynevezett détente: az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint szövetségeseik egyre inkább törekedtek arra, hogy Európában mérsékeljék a katonai feszültséget és javítsák egymással a kapcsolataikat.
Varga Réka, az ÁNTK dékánja köszöntőjében felidézte az 1975-ös Helsinki Záróokmány történelmi szerepét, amely a hidegháború közepette is a párbeszéd, a bizalom és a közös felelősségvállalás mellett tette le a voksot. Hangsúlyozta, hogy a konferencia célja nemcsak a múlt megidézése, hanem a jelen kihívásainak értelmezése a helsinki értékek tükrében. „Ötven évvel ezelőtt ténylegesen kijelentették, hogy a politikai és jogi vitákat erőszak alkalmazása nélkül kell megoldani” – emelte ki Varga Réka, hozzátéve, hogy a záróokmány szellemisége ma is érvényes útmutató a fenntartható béke, igazságosság és jólét érdekében.
Erdős André, a Magyar Atlanti Tanács alelnöke felszólalásában felidézte a helsinki folyamat születését, amely a hidegháborús megosztottság idején a kelet–nyugati feszültség enyhítését szolgálta. Hozzátette, hogy a dokumentum hatása különösen Kelet-Európában volt jelentős, hozzájárulva a civil társadalom megerősödéséhez és a rendszerváltozáshoz.
Halász Iván, az NKE ÁNTK Alkotmányjogi és Összehasonlító Közjogi Tanszékének vezetője előadásában részletesen elemezte a Helsinki Záróokmány történeti hátterét és az abban betöltött emberi jogi dimenziót mutatta be. Emlékeztetett, hogy a kezdeményezés a Szovjetuniótól és szövetségeseitől indult, fő céljuk a háború utáni európai határok szentesítése és a status quo biztosítása volt. Az USA kezdetben óvatosan reagált, mert sokan tartottak attól, hogy ez a szovjet befolyás legitimálását jelenti, különösen a balti államok ügyében. Az amerikaiak azonban a részvétel mellett döntöttek, és a tárgyalások során erőteljesen hangsúlyozták az emberi jogok, a sajtó- és vallásszabadság, valamint a szabad mozgás kérdését.
Sulyok Katalin, a Durham Egyetem docense online csatlakozott az eseményhez. Az előadása a jövő generációk iránti felelősség kérdését, annak fejlődését vizsgálta, főként a környezetvédelem és a klímavédelem összefüggésében. Kiemelte, hogy a jövő generációk iránti felelősség jogi koncepciója először a 1972-es Stockholmi Nyilatkozatban, majd a 1975-ös Helsinki Záróokmány környezetvédelmi szakaszában is megjelent. Hozzátette, hogy a bírósági gyakorlatban, különösen emberi jogi ügyekben, a jövő generációk védelme egyre hangsúlyosabb: például Németországban az alkotmánybíróság kimondta, hogy az alapjogok sérülhetnek a jövőben, ha nem csökkentik a kibocsátásokat, így az állam köteles védeni a jövő generációkat.
Az előadások után panelbeszélgetések következtek. Az első szekciót Új trendek a nemzetközi vitarendezésben címmel rendezték meg, amelyet Varga Réka dékán moderált. A beszélgetés résztvevői Metod Špaček, a Szlovák Köztársaság Elnöki Hivatalának volt kabinetfőnöke, valamint Sonnevend Pál, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar (ELTE ÁJK) tanszékvezető egyetemi tanára voltak. A panelbeszélgetés elsősorban a Helsinki Záróokmány örökségére, a nemzetközi jog fejlődésére és a Nemzetközi Bíróság gyakorlatára összpontosított. A felszólalók személyes tapasztalataikat is felidézték: egyikük a „helsinki generáció” tagjaként élte át az 1970-es évek változásait, amelyek hozzájárultak a civil társadalom erősödéséhez és a rendszerváltozáshoz Kelet-Európában. Kiemelték, hogy a helsinki folyamat hatással volt a nemzetközi jogra és a nemzetközi felelősségvállalásra. A beszélgetésben hangsúlyt kapott a nemzetközi bíróságok új tendenciáinak vizsgálata is.
A második szekció a Helsinki Záróokmány alapelveinek űrjogra gyakorolt hatásával foglalkozott. Az előadások során három szakértő osztotta meg gondolatait: Rosanna Hoffmann, az ENSZ Világűrügyi Hivatalának (UNOOSA) jogi és programreferense, Bartóki-Gönczy Balázs, az NKE ÁNTK tudományos dékánhelyettese, a Távközlési, Légi- és Világűrjogi Kutatóintézet vezetője, valamint Sulyok Gábor, a győri Széchenyi István Egyetem egyetemi tanára. A szekció levezető elnöke Balázs Szilvia, a Külgazdasági és Külügyminisztérium osztályvezetője volt. Rosanna Hoffmann előadása arra reflektált, hogy a Helsinki Záróokmány békés együttműködési elvei ma is aktuálisak – még az olyan új területeken is, mint az űrkutatás és -használat. Az UNOOSA munkája bizonyítja, hogy a nemzetközi közösség képes konszenzusra és közös szabályokra, bár a politikai és technológiai kihívások folyamatosan nőnek.
Bartóki-Gönczy Balázs a nemzetközi űrjogi témákról beszélt. Mint ismertette, a világűr jelenleg nem „militarizált zóna”, de a biztonsági szempontok, például megfigyelés és adatkereskedelem egyre hangsúlyosabbak. Hozzátette, hogy már jogviták alakultak ki az űrbányászat és az égitestek erőforrásainak hasznosítása körül. Sulyok Gábor előadásában kiemelte, hogy az űrkormányzás története a második világháború utáni időszakra nyúlik vissza, és a hidegháború erősen befolyásolta a fejlődést. Az űrkorszak 1957-ben a Szputnyik fellövéssel kezdődött. 1962-ben az ENSZ Közgyűlés elfogadta a világűr alapelveit, amelyek a békét, egyenlőséget és a közös felelősséget hangsúlyozták, majd 1967-ben a Világűrszerződés jogilag kötelező erővel rögzítette ezeket, megnyitva az aranykor időszakát. 1979 után a hidegháború és geopolitikai feszültségek miatt lelassultak a nemzetközi űrjogi fejlesztések.
A harmadik szekció központi témája az emberi jogok és a klímavédelem összefüggései voltak. Az ülés három előadásból állt, melyeket Váradi Ágnes, az NKE ÁNTK egyetemi docense moderált. Elsőként Szabó Marcel, az Alkotmánybíróság tagja és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának (PPKE ÁJK) egyetemi tanára tartotta meg előadását, amelyben a jövő generációk jogainak kérdését és a környezetvédelmi igazságosság problémáját vizsgálta. Hangsúlyozta, hogy a klímaválság hosszú távú következményei különösen erőteljesen érintik az utánunk következő generációkat, ezért a fenntarthatóság és az igazságos teherviselés alapvető emberi jogi kérdéssé válik. Lux Ágnes, az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi docense a gyermekjogok és a klímaváltozás kapcsolatára fókuszált. Kiemelte, hogy a gyermekek a klímaváltozás legsebezhetőbb csoportjai közé tartoznak, ezért jogaik védelme és a környezeti kockázatokkal szembeni megfelelő védelem biztosítása kiemelt fontosságú. Sziebig Johanna Orsolya, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a Helsinki Záróokmány mai relevanciáját vizsgálta a klímaváltozás, biztonság és emberi jogok összefüggésében: felszólalásában a múlt és a jövő közötti hidat hangsúlyozta, kiemelve a környezetvédelem és a nemzetközi jog fontosságát.
A negyedik szekció az államok közötti együttműködés elvének gazdasági folyamatokra gyakorolt hatását vizsgálta. Horváthy Balázs, a Széchenyi István Egyetem egyetemi docense és az ELTE TK Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa részletesen bemutatta az együttműködés nemzetközi jogi és gazdasági dimenzióit, kiemelte, hogy a kereskedelmet társadalmi, környezeti és emberi jogi összefüggésekben kell értelmezni. Zalai Csaba, az NKE ÁNTK Európa-tanulmányok Tanszékének mesteroktatója, a Nemzetközi Szervezetek Kutatóműhely vezetője előadásában hangsúlyozta, hogy a mai szankciók és vámháborúk szembe mennek a klasszikus közgazdasági elvekkel, például a helsinki folyamat céljával, amely a kölcsönös gazdasági együttműködést, a kölcsönös hasznot és a stabilitást helyezte előtérbe. A két előadó egyetértett abban, hogy a helsinki folyamat gazdasági együttműködésre épülő öröksége ma is kulcsfontosságú lehet a globális stabilitás szempontjából.
Szöveg: Harangozó Éva
Fotó: Szilágyi Dénes