Egyetemünkre látogatott Nadia Murad. Az Iszlám Állam (ISIS) fogságából négy hónap után kiszabadult Nobel-békedíjas iraki emberi jogi aktivistával Varga Réka, az ÁNTK dékánja beszélgetett május 15-én az Oktatási Központban.
Nadia Muradot 2014-ben rabolta el az ISIS; négy hónapon át szexrabszolgaként tartották fogságban. Miután Németországban segítséget kapott, elhatározta, hogy felemeli hangját sorstársaiért. A nőket érő szexuális erőszak és emberijog-sértések szószólója lett. 2016-ban az ENSZ jószolgálati nagykövetévé választották. A vele történtekről és az iraki jazidi etnikai-vallási kisebbség elleni népirtásról The Last Girl: My Story of Captivity, and My Fight Against the Islamic State (Az utolsó lány: Rabságom története és harcom az Iszlám Állam ellen) című könyvében számolt be.
Boldog gyerekkora akkor ért véget – kezdte visszaemlékezését a május 15-i eseményen –, amikor 2014-ben az ISIS egységei betörtek a jazidi kisebbség lakta falujukba, megölték édesanyját és számos testvérét, őt magát pedig foglyul ejtették. Egy véletlen folytán négy hónap után sikerült megszöknie, s egy család segítségével Németországba jutnia. „Sosem akartam aktivista lenni, a világról csak annyit tudtunk, amennyit az iraki kormány engedett, azaz nem sokat. Amikor felmerült, hogy felszólaljak az ENSZ-ben, a bátyám féltett és megpróbált lebeszélni” – idézte fel. Ő azonban úgy gondolta, hogy tesz egy próbát, s beszédet mondott a nemzetközi szervezetben.
A stigma miatt a nemi erőszakról alig van tudomásuk a nagyhatalmak döntéshozóinak. Nadia Muradnak is van kellemetlen emléke: amikor kezdetben, a szökése után megpróbált beszélni az átélt szörnyűségekről, sok esetben úgy viselkedtek vele, mintha ő követett volna el bűnt.
Végül el tudta mondani, min ment keresztül, s ez része volt a gyógyulásának, ám mások másképpen dolgozzák fel a traumákat. Van, aki több ideig tartja magában – ám egy idő után, véli Nadia Murad, ki kell mondani. Ám fontos, hogy az áldozat arról beszéljen, amiről ő akar, ne arról, amire a kérdezők kíváncsiak. Amikor az embernek nincs kontrollja a saját vallomása, története felett, az növeli a kiszolgáltatottság érzetét. Ezért óvták az életben maradt családtagjai is: azt szerették volna, ha a nyilvánosság elé kiállás helyett saját magára fókuszál. Nagyon fontos megtanulni nemet mondani, és eldönteni, kivel mit oszt meg az áldozat. „Nekem évekig tartott, mire ezt megtanultam” – jegyzi meg. Szomorú tapasztalata az is, hogy ha egy áldozat nem osztja meg az első adandó alkalommal, mi történt vele, pár év után már nem lesz „érdekes” a története. Miközben sokan éppen akkor érzik magukat biztonságban és akkor vágynának megértésre.
A táborokkal kapcsolatban ambivalens tapasztalatai vannak: sürgős esetben óriási segítséget jelentenek, a túlélés zálogai, ám ez nem fenntartható állapot, nem lehet tartós megoldás – miközben vannak generációk, akik ott élnek. Sok az öngyilkosság is. Az iraki táborokban a férfiak egy része katonának áll, a nőknek azonban nincs feladatuk, és nem látszik a jövőjük, hiszen lakhelyükre nem tudnak visszatérni.
E tapasztalatok nyomán, a kilátástalanságot csökkentendő indította el a Nadia’s Initiative nevű, túlélők által vezetett nonprofit szervezetet, aminek célja, hogy újjáépítse a válság sújtotta közösségeket, és kiálljon a szexuális erőszak áldozatainak jogaiért. A washingtoni központú szervezet irodát működtet az iraki Szindzsárban is: igyekeznek támogatni a szenvedést átélt közösségeket, azok újjáépítését. Iskolákat, könyvtárakat, emlékműveket létesítenek. Az oktatás különösen fontos, az a táborokban rendkívül nehezen megoldható.
A megelőzés lenne a kulcs, mert mindig vannak előjelei egy-egy konfliktusnak – válaszolta Nadia Murad arra a kérdésre, mit tehetnek a kormányok és a civil szervezetek. Véleménye szerint a civil társadalom a figyelemfelhívással, edukációval tehet sokat. A Közel-Keleten történtek különösen megviselik, hiszen ott nőtt fel. Az ott élők is megérdemelnék, hogy rendeződjön a helyzetük, de sajnos ez jelenleg távolinak látszik. Esélyt kellene adni a békének – zárta gondolatait Nadia Murad.
Szöveg: Kovács Lilla
Fotó: Szilágyi Dénes