1952 – a múlt bűneinek tanulsága

A kommunisták 1945-ben kezdődő, de 1952-ben csúcsra járatott legkirívóbb jogsértéseiről és ezeknek a lakosságra gyakorolt hatásairól ejtettek szót a Kommunizmus Bűnei Alapítvány, a Konrad Adenauer Stiftung és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Állam- és Jogtörténeti Tanszékének közös tudományos konferenciáján. A múlt bűneinek feltárása és ismerete a jövőre nézve is szolgálhat tanulságokkal – indokolták a konferencia létjogosultságát a résztvevők.

A II. világháború vége és a szovjet csapatok bevonulása után, 1944. november 5-én, Szegeden megalakult a Magyar Kommunista Párt (MKP). A pártot a Szovjetunióból, Rákosi Mátyás javaslatára hazaküldött emigráns kommunisták hozták létre, Rákosi 1945 februárjában lett az MKP főtitkára. A kommunisták 1952-re az abszolút hatalom birtokában, ellentmondást nem tűrve uralkodtak és mindent megtehettek a nekik kiszolgáltatott emberekkel. A diktatúra kegyetlen módszerei nyomán a megfélemlített társadalom alkalmazkodni kényszerült – emlékezett a hetven évvel ezelőtti eseményekre megnyitójában Eötvös Péter, a Kommunizmus Bűnei Alapítvány vezetője. A Kommunizmus Bűnei sorozat 23. szimpóziuma ezekre a legkirívóbb jogsértésekre fókuszál, többek között a tulajdonjog, a személyi- és szólásszabadság kárára elkövetett erőszakos cselekményekre. A múlt feldolgozása és ismerete fontos a jelen és a jövő alakításában, ami a jelenlegi világpolitikai helyzetben kiemelten fontos, hiszen az európai országok szabadságát ma is fenyegetik. A Konrad Adenauer Stiftung ezért tartja fontosnak az emlékezéskultúra fenntartását – hangsúlyozta Michael Winzer, az alapítvány magyarországi képviseletvezetője.

Szimbolikus jelentősége van, hogy a 23. alkalommal megrendezett Kommunizmus Bűnei sorozat szimpóziuma egy erős nemzettudatra épülő, erőt sugárzó intézményben, „A Haza szolgálatában!” jelmondatot választó Nemzeti Közszolgálati Egyetemen valósul meg – vont párhuzamot a konferencia témájával Rétvári Bence. A Belügyminisztérium parlamenti államtitkára szerint azért is fontos ez a jelmondat, mert nagyon sokféle ideológia próbálta Magyarországot uralma alá hajtani a 20. században, de akinek megvolt a két fontos iránytűje, a kereszténysége és a magyarsága, az biztosan nem tévedt el. A 20. századból meg kell tanulnunk, hogy „aki nem a nemzet érdekeit szolgálja, az előbb-utóbb más birodalmak érdekeit szolgálja” és az a magyar érdekkel ellentétes lesz. Így, aki nem a magyar nemzet szolgálatában áll, az ország lerontását végzi tevékenységével, ami az emberek szabadságának és az ország függetlenségének a csökkenésével is járhat – hangsúlyozta Rétvári Bence.

1952 szimbolikus figurája Rákosi Mátyás volt, aki abban az évben, épp hatvanadik életévében „vergődött el a miniszterelnökségig” – hangzott el Szerencsés Károly prezentálásában. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem professzora vetített képes előadásában beszélt Rákosi útjáról a börtöntől a Minisztertanács elnöki székéig. A Rákosi-kultusz fokozatosan épült ki és 1952-re érte el tetőpontját, ekkor kezdték a „népünk bölcs vezére”, valamint a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőkkel illetni. „Gonosz ember volt, akiben mélyen megült a gyűlölet” – idézte Szerencsés Károly a Rákosiról szóló visszaemlékezéseket. Sztálin 1953. március 5-i halála után Rákosi pozíciója meggyengült. Moszkvába rendelték, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetői bírálatban részesítették. Ezért kormányfői posztjáról le kellett mondania és lényegében száműzetésben halt meg.

A korszak bűneiről való emlékezés során nem szabad megfeledkezni azokról a nőkről, akik sok áldozatot hoztak és megállták a helyüket egy olyan helyzetben, amikor a nők fontosságát hangsúlyozó ideológia és a valóság köszönő viszonyban sem álltak egymással – fogalmazott a nők helyzetéről szóló előadásában Horváth Attila alkotmánybíró, az Állam- és Jogtörténeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. A szovjet diktatúra ugyanis a nők egyenjogúságáról szónokolt, fontosságukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a nemzetközi nőnap lett a kommunista országok egyik legnagyobb ünnepe. A valóságot az előadáson vetített képsorok mutatták, amelyek tanulsága szerint a nőket ünneplő alkalmakon mindig férfiak ültek a fő helyeken. Igaz, voltak női politikusok is. Horváth Attila a szövőnőből egészségügyi miniszterré tett Ratkó Annát hozta fel példaként. Látszólag a kommunisták a családok és a házasság intézményét megszilárdították, hiszen hivatalosan nem lehetett elválni, igaz a hűtlenségek senkit nem érdekeltek. A jó kommunista nő nem jár copfba font hajjal, nem lakozza a körmeit és nem rúzsozza a száját – a kommunista államapparátusban szolgáló nők legfontosabb jellemzőit Ságvári Ágnes történész példáján keresztül érzékeltette Horváth Attila, aki beszélt a nők nehéz fizikai munkára kényszerítéséről is, amelyről éppen 1952-ben született határozat. Ebben kimondták például azt, hogy a nők esztergályosok, hegesztők, bányamunkások, sőt akár traktorosok is lehetnek. Ennek egyik oka az volt, hogy nem működött az egykeresős modell és miután folyamatos volt a háborús készülődés a szovjet blokk országaiban, a férfi traktorosok kiválóan alkalmasak voltak harckocsik vezetésére. Mindez nem volt meglepő egy olyan helyzetben, amikor nem lehetett mindenkinek autója és a motorizált hadsereg sok sofőrt igényelt. Az NKE professzora szerint a kommunista ideológia „legátlátszóbb hazugsága” a munkásosztály uralkodó osztályként- és a dolgozó parasztság szövetségesként való feltüntetése volt. Mindez szintén a korabeli ábrázolásokban érhető tetten, amelyekben a munkás mindig férfi, a parasztság képviselője mindig nő volt, szó nem volt tehát esélyegyenlőségről. Nem véletlen, hogy 1956-ban nők tömege vett részt a tüntetéseken és bízott egy szebb jövőben – hangzott el.

 

Szöveg: Tasi Tibor

Fotó: Szilágyi Dénes