A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Nemzetközi Jogi Tudományos Diákköre keretei között Schiffner Imola, az SZTE ÁJTK Nemzetközi Jogi és Európa-jogi Tanszékének adjunktusa osztotta meg kutatási és gyakorlati tapasztalatait a diplomáciai- és konzuli védelem területeiről. Előadásában rávilágított, hogy mindkét intézmény gyökerei a külképviseletetek által gyakorolt érdekvédelemben keresendők, amelynek során az állam igyekszik különböző módon orvosolni a polgárait ért sérelmet. Ebből is látszik, hogy a két „védelem” alkalmazásának előfeltétele az állampolgárság, mint kötelék léte, amit az Európai Unió Bírósága 2010-es döntésében „szolidaritás és hűség” kettősével írt körül. Ennek az alapvetően állami szuverenitás kérdéskörbe tartozó területnek a nemzetközi jog csupán nagyon szűk körben, például éppen diplomáciai védelem tárgyában szab határt.
Az 1955-ös Nottebohm-ügy óta tudható, hogy az állampolgárságnak ténylegesnek, valódinak kell lennie, ezen felül nemzetközi jogsértésnek kell megvalósulnia, valamint az érintett félnek az összes, helyi jogorvoslatot ki kell merítenie a diplomáciai védelem alkalmazhatóságához. Érdekesen alakul az intézmény jogszabályi háttere, hiszen noha az egyes bírói döntések segítettek a diplomáciai védelem egyes kérdéseinek tisztázásában, a témával kapcsolatos átfogó nemzetközi szerződés elfogadására mindezidáig nem került sor. A Nemzetközi Jogi Bizottság ezirányú erőfeszítéseit 2006-ban nem koronázta siker, így a meglehetősen szűkszavú 1961-es Bécsi Egyezmény marad a legstabilabb támpont a normatív háttér megismeréséhez. Tény azonban, hogy a diplomáciai védelem alkalmazása az állam diszkrecionális döntése marad, vagyis az állam mérlegelhet, egyáltalán felvállalja-e a konfliktus nemzetközi szintre emelését. Amennyiben úgy dönt, a sérelmet elszenvedett egyén személye kellően fontos számára, a másik fél által okozott kár megfelelő mértékű, a jogsértés kellően kirívó és a két állam közti viszony sérelmének rizikója sem veti vissza, választhatja ezt a lehetőséget. Célja a sérelmet okozó fél felelősségének megállapítása vagy elismertetése, valamint a jóvátétel elérése, amelyhez diplomáciai vagy bírói vitarendezési eszközöket is igénybe vehet, belátása szerint.
A konzuli védelem ezzel szemben a legtöbb államban – így Magyarországon is – alanyi jogon jár és sok esetben alaptörvényi-alkotmányi szinten kerül lefektetésre. Az 1963-as Bécsi Egyezmény és számos belső szabályozás egyenesen a konzuli tisztviselő elsődleges és legfontosabb feladataként írja le a konzuli védelem nyújtását. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a bajba jutott állampolgárok úti okmányok elvesztésétől kezdve természeti katasztrófán át baleseti sérülésig számos kérdésben hagyatkozhatnak a Konzuli Szolgálat munkatársainak segítségére. Jelenlegi értelmezését tekintve pedig nemcsak állampolgárok, hanem hontalanok, menekültek, valamint uniós polgárok is igénybe vehetik. Az uniós konzuli védelem gyakorlata még alakulóban van, számos tényező nehezíti alkalmazását, így problémát jelenthet az ún. „forum shopping”, amivel uniós polgárok á la carte módszerrel válogathatnak az egyes uniós tagállamok konzuli szolgáltatásai között. Erre megoldásként szolgálhat a „vezető állam” kijelölése, amely egy-egy helyzet kapcsán koordinálhatja a konzuli szolgálatok közti együttműködést. A 2011-es líbiai események kapcsán Magyarország is kipróbálhatta magát e téren, amikor a polgárháború és az ezt követő nemzetközi beavatkozás során az uniós polgárok evakuálását vezényelte le a fegyveres konfliktus által érintett területen.
A Nemzetközi Jogi Tudományos Diákkör május 2-án folytatódik, ahol az ITDK-ra jelentkezett hallgatók mutatják be kutatási eredményeiket.
Szöveg: Hárs András
Fotó: Szilágyi Dénes